Viki gyerekként érkezett először a Bátor Táborba. Ma már Cimbiként segít más gyerekeknek átélni azt a különleges világot, amelyben egykor ő maga is megtapasztalta: nincs olyan, hogy lehetetlen.

Kicsit nehéz leírnom, milyen is a Bátor Tábor. Talán édesapám mondatával tudnám a legjobban: „El nem tudtam képzelni, hogy ilyen még van a világon.”

Nagyon kicsi voltam, amikor először jártam a táborban, de még ma is emlékszem a zipline-ra, az óriáshintára, az első Cimbijeimre, Petrára, a lóra, Fabatkára, Farabellára és a tábortáncokra. Sosem bírtam sírás nélkül végigállni a tábordalt: ahogy felcsendül az első hang, eszembe jut, mennyire sokat ad nekem a Bátor Tábor.

A tábor nekem a színkavalkád, a mosolybomba, a humor, és az a hely, ahol tényleg igazán önmagam lehetek. A tábor számomra a védőpajzs. A betegségem miatt sokszor kimaradtam a „kinti világban” a játékokból, sportolásból, fogócskázásból. A táborban ilyen sohasem volt. Sok hasonló gyerek volt, mint én. Nem éreztem magam egyedül, és azt sem, hogy a betegségem korlátoz.

A tábor nem olyan, mint a „kinti világ”. Itt annyira máshogy működik minden. Pont azért, mert ennyire más, szavakban leírhatatlan. Ezt át kell élni. Itt nincsen olyan, hogy lehetetlen. Egy nap annyi program volt, hogy eszembe sem jutott a betegségem.

Először nagyon furcsa élmény volt táborozó után Cimbiként a táborban lenni. Bemehetek a piros táblás ajtón, ahova korábban nem volt szabad? Megismerhetem első kézből az élményterápiát? Kicsit úgy éreztem, mintha egy beépített ember lennék. Amikor a terápiás rekreációról tanultunk, rengeteg „ó, az ezért volt? már értem!” élményem volt. Én ezt csak BT-s varázslatnak hívom.

Azt, hogy én Cimbi akarok lenni, már táborozóként eldöntöttem. Mindig is arra gondoltam, hogy amit kaptam a tábortól, én is tovább akarom adni a többi gyerkőcnek. Szerettem volna, hogy ők is megtapasztalják mindazt a sok jót, ami miatt a Bátor Tábort az otthonomnak hívhatom.