Régesrégen, éppen egy tucat esztendővel ezelőtt számos jóbarátunk összefogott, és együtt megírták, folytatásokban a Bátor Könyvet. A könyv meséiben találkozhattok Danival, aki éppen kórházban fekszik, megismerhetitek családját, és nem utolsósorban Cseppet is, a legeslegkisebb cseppet a tengerben, akiről Dani anyukája mesél a kórházi ágy mellett, hogy színesítse a szürke napokat, és bátorságot adjon kisfiának.

Merüljetek bele könyvünk első fejezetébe, D. Tóth Kriszta Csepp a tengerben c. meséjébe!

Furcsa, kellemetlen karcos hang hasított a levegőbe. Dani összerezzent. Noha egyáltalán nem akaródzott neki, lassan mégis kinyitotta a szemét. Körülnézett, majd nagyot sóhajtott, aztán újra becsukta. „Hát persze, a kórház. Itt vagyok a kórteremben, a gyerekosztályon” – emlékezett vissza, még mindig lehunyt szemmel. Melege volt és kiszáradt a szája. „Mostanában mindig szomjas vagyok … biztos ez is a betegség miatt van” – elmélkedett. Újra kinyitotta a szemét, ezúttal határozottan. Ott ültek mindannyian, Anna, a mamája, Tomi, a papája és a nővére, Zsófi, aki láthatóan unatkozott. Naná, hogy ő szólalt meg először. – Na végre, Dani! Itt volt az ideje, hogy felébredj, már halálra untam magam! – vágta az öccse fejéhez, de a szemében bújkáló huncut mosoly elárulta, hogy egyáltalán nem haragszik.

Zsófi kicsit több mint három évvel volt idősebb Daninál, de úgy érezte, a korkülönbség miatt néha úgy beszélhet a kisfiúval, mintha legalábbis ő lenne az anyukája. Pedig Dani sem volt már éppen az a pelenkás gyerek. Ősszel nyolcéves lesz, de már most nyáron is hét és háromnegyed. – Mi volt ez a hang? – kérdezte rekedten., Annára nézve, aki megkönnyebbülve elmosolyodott. – Csak egy teherautó dudált kent az utcán.Örülünk, hogy felébredtél, kérsz egy pohár vizet?

Dani hálásan nézett a mamájára és bólintott. Kimerültnek érezte magát a vizsgálatok után. Nem akart a kórházban maradni. A gondolat, hogy ki kell hagyni a meccset a második bé ellen, elszomorította. Pedig milyen jól ment neki a foci az utolsó tornaórán! Igaz, az utóbbi időben hamarabb elfáradt, de azt a gólpasszt, amit Marcinak adott, még az örökké elégedetlen Sanyi bácsi is tapssal jutalmazta. Persze az is lehet, hogy a szigorú tanár meglepetésében ütötte össze a tenyerét. Dani ugyanis az osztály legvéznább játékosaként inkább az öltözőben elengedett poénjairól, mintsem a gólpasszairól volt híres. De akkor ott állt a pálya közepén, és Marci, a cések legjobb focitája boldogan ugrott a nyakába.

Nagyot kortyolt a hűvös vízből, jólesett. – Nem akarok itt lenni, mama. Haza akarok menni. Focimeccsem van – fordult határozottan Annához. Anna tanácstalanul nézett Tomira, mire Dani papája szomorúan elhúzta a száját, és alig láthatóan felvonta a vállát. Ő sem tudta, mit mondhatna még. A délelőttöt beszélgetéssel töltötte a család. Danit reggel tetőtől talpig újra kivizsgálták, majd visszavitték a kórterembe, Zsófi, Anna és Tomi addigra ott ültek az apró székeken, min valami törpe fogadóbizottság. Hoztak tiszta pizsamát és friss bodzaszörpöt a nagyitól. Daniból azonnal kiszaladt a fáradtság, amint meglátta őket. De aztán észrevette a táskát, benne a több váltás pizsamával, fogkefével, törülközővel, és elkeseredett. Nem akart beköltözni a kórterembe. Nem akart több vizsgálatot. Nem akart beteg lenni. Ő haza akart menni, 9rülni a hamarosan kitörő vakációnak, készülődni a focitáborra, és Mátéval, a legeslegjobb barátjával újra eljátszani élete első gólpasszát.

A doktornő azonban kérlelhetetlen volt. Addig nem mehet sehová, amíg pontosan ki nem derül, mitől van rosszul. Anna és Tomi mindent bevetettek, hogy meggyőzzék arról: valójában nem is olyan rossz hely ez a kórház. A kórteremben csak ketten vannak, de a kislány a szomszéd ágyról hamarosan átköltözik máshová – övé lesz ez az egész hófehér birodalom. Aztán játszottak, méghozzá az „Amerikából jöttem, mesterségem címere…” kezdetűt, amiben a papa olyan viccesen szokott mutogatni. Még Zsófi is kedves volt, súgott Daninak a megfejtésben. Ebéd után egész jókedvűen aludt el.

De a délelőtti hangulatból mostanra semmi nem maradt. Jó, jó, hogy mindenki itt van, de ő a szívesebben lett volna otthon, a gyerekszobába. Vagy kint a focipályán. Sőt még az iskolában is szívesebben lett volna, mint a kórházban. Na jó… ott csak akkor, ha épp nagyszünet van.

Anna leült Dani ágya szélére és beletúrt a kisfiú sűrű sötétszőke hajába.

-Maradnod kell még egy ideig. Addig, amíg az orvosok kiderítik, mi a baj, és hogyan tudják meggyógyítani. – Dani szemei kistányérnyira nyíltak, és megállíthatatlanul potyogtak belőlük a könnyek

Miért töörténik ez velem, mama? Miért velem? Pont a legkisebbel? – Addigra Zsófi is bevackolt Anna ölébe, így a mama egyszerre ölelte át mindkettejüket.

-Tudjátok, pontosan ugyanezt kérdezte Csepp is az anyukájától, amikor belezuhantak az öreg halász csizmájába.

-Ki az a Csepp? – kérdezte Zsófi és Dani egyszerre.

-Hát Csepp, az apró vízcsepp a tengerből. De tudjátok mit? Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elölről elmesélem az egészet:

Csepp a tengerben lakott népes családjával. Tizenkét testvére volt, és ő volt köztük a legeslegkisebb. Az utolsó csepp, a tizenharmadik. Egészen a közelmúltig óvodába járt, de a szeptember óta ő is iskolás, ahogy a bátyjai. Csepp hihetetlenül büszke volt magára, egészen az első tornaóráig, amikor is kiderült, hogy bizony nincs nála kisebb fiú az osztályban, így neki kell a tornasor végére állnia. Pont úgy, mint otthon…

Csepp onnantól kezdve mindent megtett azért, hogy észrevetesse magát. „Az nem lehet, hogy mindig, mindenhol én vagyok a legkisebb – gondolta bosszúsan. – Na, majd megmutatom nekik, hogy kicsi a vízcsepp, de erős!”

Egyik nap aztán különös hangra ébredt. – Húzd meg! Ereszd meg! Húzd meg! Ereszd meg! – kiabálta egy mély férfihang ütemesen. Es a feje tetejére állt a világ. Csepp és a bátyja, a mama, a papa, sőt az egész ház felborult, és rázkódni kezdett össze-vissza. Közben éjszakai sötétség borült rájuk, és úgy érezték elindult, alattuk a tenger…

Egy öreg halászember csizmájában kerültek. Csepp ijedten kiabált: – Mamaaa, papaaa! Mi történik velem? Miért pont velem történik ez? Pont a legkisebbeeel? – De nem érkezett válasz. Csepp és a család, bizony, elsodródtak egymástól. A halász időközben a partra húzta a csónakot, levette a csizmáját, és a befolyt vizet a csatornába öntötte.

Csepp akkor már nem kiabált. Voltaképpen nem is bánta olyan nagyon, hogy ilyen izgalmas kalandban van része, ráadásul neki, egyedül. “Juhééé! – gondolta magában izgatottan. – Kalandra fel! Irány a nagyvilág! Csepp, a tenger legkisebbje felfedezőútra indul!” Tágra nyílt szemmel figyelte az eseményeket, és egyáltalán nem érezte magát rosszul. Csak. Egy kicsit furcsán. Mintha egy mind gyorsabban fogó tölcsérbe került volna.

Dani ijedten pillantott fel Annára. Megszerette Cseppet, és nem akarta, hogy baja essék. – MI lesz vele, mama? Mi lesz ezután Cseppel?