Elengedés a hullócsillagok alatt

Éppen Együtt-időre mentem, ami egy közös esti program, és az emlékezésről szól. Megálltam egy pillanatra a focipályán, mély levegőt vettem, és felnéztem az égboltra. Éppen abban a pillanatban száguldott el egy hullócsillag. Kívántam, majd továbbmentem, és beálltam hátra. A program végén kimentünk együtt a focipályára, mindenki kapott egy lufit és elengedhette, amikor úgy érezte, hogy eljött az ideje. Ott álltunk a focipályán, a csillagos égbolt alatt, a lufik, mint kis lila égitestek lebegtek felettünk. Mindenkinek volt, mit elengednie. Ott álltunk egyedül, mégis együtt. “Néha otthontalanabb lesz az, aki otthon marad, mint a másik, aki a világba megy” – ez a Márai-idézet jutott eszembe. Valahogy mindig így érzek a táborral kapcsolatban, a Lélekmadár turnussal kapcsolatban pedig különösen. 

Andi

Könny és mosoly megfért egymás mellett

Mióta hazaértem a Lélekmadár Táborból színes madarakat hajtogatok. Egy kedves cimbora társam ihletett, aki sok kis papírmadarat hozott a táborba, amikre mindannyian vigyáztunk. Csendet és nyugalmat sugároztak ránk. Ebben a táborban is megvolt minden, amit szeretünk a Bátor Táborokban, de mégis más volt. Ahogy a késő őszi nap simogatta az arcunkat, hullottak a falevelek, mindenhol kacagtak a gyerekek, s szülők fonták össze kezüket, azt érezte az ember, hogy lélek a lélekre vigyáz.  Amikor az esti szürkületben a családok mind gyertyát gyújtottak elvesztett madaraikért, a csarnok felett, a tiszta kék égen, egy fehér madár szállt el a messzeségbe. Olyan hely volt ez, ahol könny és mosoly megfért egymás mellett. Ahol lufi családok táncoltak az égen, s mindenki feljebb mászott a lelkében ívelő létrán. Felemelő volt.  Sokat tanultunk egymástól.

Orsi

Rájössz, hogy meg tudod csinálni

A felnőttek lovas programján egy nagy kötelet terítettem le a földre, és köré sok-sok teniszlabdát szórtam. A csoportnak csak a kötélen volt szabad állnia, egymás kezét fogva, és úgy kellett összeszedniük az összes labdát. A legtávolabbi labdát hagyták a végére, csak nagy összpontosítással, koncentrációval és csapatmunkával lehetett elérni. Az egyik apuka már nagyon közel járt, oly közel hogy már meg is érintette, de ahelyett, hogy közelebb lapátolta volna a labdát sajnos még tíz centivel kijjebb gurult. Ekkor az egyik kislány, aki elkísérte az anyukáját a programra, odaszaladt, és közelebb gurította az utolsó labdát, hogy az apuka elérje és felkapja. Hatalmas kacagás és elérzékenyülés közepette az egyik anyuka csak annyit fűzött hozzá: „Ők egészítenek ki minket”.

– Bence