Önismeret, humorral. 2. rész
Ebben az adásban a humor mint megküzdési stratégia kerül a középpontba. Mit tesz a művész, ha rutinná válik egy improvizációs előadás, vagy egy koncert? Túlagyalja, vagy belekényelmesedik?
Régesrégen, éppen egy tucat esztendővel ezelőtt számos jóbarátunk összefogott, és együtt megírták, folytatásokban a Bátor Könyvet. A könyv meséiben találkozhattok Danival, aki éppen kórházban fekszik, megismerhetitek családját, és nem utolsósorban Cseppet is, a legeslegkisebb cseppet a tengerben, akiről Dani anyukája mesél a kórházi ágy mellett, hogy színesítse a szürke napokat, és bátorságot adjon kisfiának.
Merüljetek bele könyvünk második fejezetébe, Csiszár Jenő Vízgyémánt c. meséjébe,
Amelyből kiderül, hogy nem minden gyémánt, ami fénylik, és amelyben Csepp társra lel.
Ellenállhatatlan erő ragadta meg és húzta el Tüsitől. Csepp eleinte kétségbeesetten kapaszkodott a kaktusz tüskéjébe, de a saját bevallása szerint cseppetsemkedves szerzet a maga részéről befejezte a társalgást, és a legkisebb erőfeszítést sem tette a maradása érdekében, sót, mintha kaján vigyorral figyelte volna erőlködését. Mit volt mit tenni, a kis vízcsepp halk sóhajtással megadta magát sorsának, és elengedte a kaktuszt valljuk be, pont a legjobbkor, mert ha egy tizedmásodperccel tovább kapaszkodik, talán kettészakadt volna.
Csepp körül mintha hirtelen megpörgették volna a világot, szédítő utazás vette kezdetét. Néhány pillanatig még látta a kaktuszt maga alatt s– az igazat megvallva gondolkodott is rajta, hogy odakiált neki pár csak azért is kedves búcsúszót de amíg azon morfondírozott, melyek lennének a legmegfelelőbbek, eszébe jutott, hogy csak azért is kedvesnek lenni talán nem egyenlő a valódi kedvességgel, és inkább hagyta, hadd főjön a szúrós zöldség a saját levében.
Közben a láthatatlan erő nem csak megemelte, de körbe is fordította Cseppet, ezért jó alaposan szemügyre vehette környezetét: egy vakítóan fehérre meszelt falú házat látott, amelynek nád tetején szélkakas ágaskodott, egy nagy, zöld lombú fát, furcsa, sárga gyümölcsökkel, melyek alakra leginkább egyik enyhén túlsúlyos nagybátyjára emlékeztették; és… és… egy hatalmas tengerkék szempárt, amely a jelek szerint épp rá szegeződött.
– Odas’, Dani, vízgyémánt! — hallotta meg egészen közelről egy kisfiú hangját.
Dani a kórházban felült az ágyon. Ohó! Benne vagyok a mesében!
-Ez nem igazság! — kiáltotta Zsófi. — Ha Dani benne van, nekem is ott a helyem!
Édesanyjuk csak egy pillanatra jött zavarba. Megsimogatta előbb Dani, majd Zsófi fejét és elmagyarázta, hogy a mesében említett kisfiú, bár a keresztneve ugyanolyan, nem lehet az ő Danija, mert sokkal, de sokkal fiatalabb: mindössze négyéves. És mivel ő nem az a Dani, a testvérét sem Zsófinak hívják, hanem…
— Hanem hogy? — kotnyeleskedett Zsófi.
— Mindjárt kiderül — mondta édesanyjuk, és folytatta:
Vízgyémánt! Nézd meg, hogy csillog! – hallotta Csepp ismét az idegen kisfiú hangját.
Vízgyémánt… A kis vízcsepp óvatosan körbekémlelt: vízgyémánt? Hol? De akárhogy is erőlködött, a rámeredő tengerkék szempáron kívül sehol sem látott semmi különöset, csak egy félig kész homokvárat, egy kiborult piros vödröt és néhány színes lapátot.
Nem érdekel a gyémántod, tartsd meg magadnak! hallatszott kicsit távolabbról egy másik gyerek hüppögése. Csepp körülnézett, és a homokvár másik oldalán megpillantotta a hang gazdáját: egy szőke és kék szemű fiút, aki meglehetősen durcás képpel ült a homokban.
-De olyan szépen csillog… Na, Dani, nézd meg már…
Dani a mesében durcásan megrázta a fejét, és szorosan behunyta a szemét. Csepp majdnem felnevetett, annyira mulatságos látvány volt a pirosra sült arcú, duzzogó kissrác, aki láthatóan túljátszotta a sértődést, amikor belényilallt: „Úristen! Ezek rólam beszélgetnek!”
Megköszörülte hát a torkát:
-Bocs, elnézést. A nevem Csepp, és egyáltalán nem vagyok gyémánt.
A két közeli szem egy pillanatra eltávolodott. Csepp kihasználta az alkalmat, hogy tüzetesen szemügyre vegye gazdájuk arcát: ó is egy szőke kisfiú volt, szintén vakító, tengerszínű tekintettel. Első pillantásra nagyon hasonlított a Dani nevűre, de a másodikra már látszottak különbségek bár egyidősek lehettek, de valahogy sokkal komolyabbnak tűnt. Láthatóan nem lepődött meg, hogy megszólítja egy ujja hegyén ácsorgó vízcsepp, sőt, úgy tett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
-Örvendek. A nevem Márton Jenő, de a barátaimnak csak Marci.
Komoly arcot vágott, suttogóra fogta.
– Bocs a gyémántozásért. El szerettem volna terelni az öcsém, Dániel Miklós, azaz Dani figyelmét a homokvárról – folytatta alig hallhatóan. – Már egy órája építettük, amikor észrevettem egy békát. Utána ugrottam, hogy elkapjam, de véletlenül szétrúgtam a bástyát. Ezen persze kiakadt – biccentett alig észrevehetően a másik fiú felé.
Cseppnek erről eszébe jutottak a testvérei és a családja, Hirtelen nagyon egyedül érezte magát a világban. El is pityeredett, amit Marci félreértett:
-Nyugi, nem foglak bántani – suttogta. – Csak megmutatlak a testvéremnek, és visszateszlek a kaktuszra, rendben?
Csepp biccentett. Marci kacsintott, hogy visszaigazolja egyezségüket, majd feltartva mutatóujját,amin ott trónolt a még mindig csendesen hüppögő vízcsepp, Danihoz fordult:
-Na! Figyu, mit találtam!
A másik azonban rá se hederített. Míg Csepp és Marci a bemutatkozással voltak elfoglalva, Dani láthatóan megnyugodott (de az is lehet, hogy csak elege lett a színjátékból). Felállt, vett egy mély lélegzetet, nekikészült, hogy újraépítse a lerombolt bástyát, de előtte végigsimította az arcát. Most ott állt, kezében a vödrével, mutatóujját előre tartva, amin valami ugyanúgy csillogott, mint Marcién Csepp, a vízgyémánt – és ez a valami pedig az egyetlen és utolsó könnycsepp volt, amit a fiú produkálni tudott a nagy sértődöttségben.
Illusztráció: Holló Anna
A két testvér csodálkozva nézte egymás mutatóujját. Ámulatuknál csak Cseppé volt nagyobb: már azt hitte, sohasem fog magafajtával találkozni még egyszer, és most egyik pillanatról a másikra itt terem valaki, aki láthatóan ugyanabban a helyzetben van, mint ő. Tudta, hogy lépnie kell.
-Szia! szólalt meg, talán kicsit közvetlenebbül és gyorsabban is, mint ahogy azt a szertartásos, vízgyémánt-udvariasság megkövetelte volna.
– A nevem Csepp. És te ki vagy?
-Szia! A nevem Pilla – ilyen szép mosolyt Csepp soha életében nem látott – Örülök, hogy találkoztunk,
– É… éééééé… izéééeé…én is. – nyögte ki Csepp. – Nagyon hasonlítasz a családomra. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha megkeresem őket. Van kedved velem jönni?
Pilla nem sokat gondolkozott a válaszon.
Érdekelnek a korábbi fejzetek is? Itt és itt megtalálod!
Tarts velünk a felhők fölé! Iratkozz fel, és mi rendszeresen elküldjük neked legfrissebb témáinkat, cikkeinket, amivel te is tehetsz a lelki egészségedért!
FeliratkozásTámogasd te is, hogy minél több súlyosan és krónikusan beteg gyerek lelki egészségét erősíthessük meg programjainkon!
TámogatásEbben az adásban a humor mint megküzdési stratégia kerül a középpontba. Mit tesz a művész, ha rutinná válik egy improvizációs előadás, vagy egy koncert? Túlagyalja, vagy belekényelmesedik?
Az önkéntesek életeket változtatnak. Mindeközben ő az életük is megváltozik. Megtudhatod, te mit profitálhatsz általa, hogyan és miért erősödhetsz az önkéntesség hatására.
A befogadás iránti vágyunk felnőttként ugyanolyan intenzív lehet, mint gyerekkorban. Miért fontos, hogy tartozzunk valahová? Mit jelent elfogadni és elfogadva lenni?
A haditudósító, és a lány, aki legyőzte a rákot. Két fantasztikus nővel beszélgetünk, akik megjárták a félelem legmélyebb bugyrait.
Iratkozz fel, és mi rendszeresen elküldjük neked legfrissebb cikkeinket a lelki egészségről, a Bátor Tábor életéről és a támogatási lehetőségekről.