Ismerős az érzés: „nekem ez nem jár”? Lehet, hogy senki sem mondja neked, belül mégis ezt érzed. Nem jár a pihenés, nem jár a külön program – főleg nem akkor, ha pénzbe kerül. Nem jár a segítség, a támogatás, a könnyebb megoldás. Mások is kibírják, én is kibírom. Az anyámék idejében még sokkal nehezebb volt, nincs jogom panaszkodni. Nincs jogom kérni!

Örökös bűntudat figyelmeztet az „anyai kötelességekre”

Sokszor elgondolkozom azon, miért van az, hogy önálló, értelmes, a szakmájukban elismert, széles baráti hálóval rendelkező, kiegyensúlyozott személyiségű, független nők amint anyává válnak, szépen lassan elveszítik a belső engedélyüket arra, hogy teljes életet éljenek. Alattomosan, napról napra mélyül el bennük az a meggyőződés, hogy anyaként csak kötelezettségeik vannak, és ameddig azokat nem végezték el tökéletesen (!), addig nincsen joguk pihenni.

Hogy mik az „anyai kötelességek”? Mindenekelőtt a gyerekek (és a férj) ellátása, gondoskodás mások testi-lelki jóllétéről és a háztartásról, esetleg hozzájárulás a családi kasszához valamilyen pénzkeresettel, természetesen szigorúan nem elhanyagolva a többi kötelességet. Mit is jelent ez a gyakorlatban? Gyakorlatilag azt, hogy onnantól, hogy valaki anya lett, többet a büdös életben nem szabadul a feladattengerből, és örökös bűntudat figyelmeztet az „anyai kötelességekre” – már a puszta gondolatra is, hogy „másképpen szeretnék élni”.

„Csak ha már nagyon padlón vagyok, akkor szabad segítséget kérnem”

Visszatérő eset, amikor egy anya lelkendezve megosztja, milyen jól sikerült feltöltődnie a hétvégén, amikor néhány órára valaki segített a gyerekvigyázásban, és ő egyedül, vagy párjával, barátokkal valamilyen felszabadító, valódi felnőtt programot csinált. Amikor megkérdezem, hogyan sikerült erre engedélyt adnia magának, rendre kiderül, hogy az ilyen alkalmakat megelőzte valamilyen testi-lelki összeomlás, rettenetesen fárasztó időszak, idegőrlő családi krízis. Vagyis egy olyasfajta dinamika zajlik le belül, hogy csak ha már nagyon padlón vagyok, akkor szabad segítséget kérnem. Előbb valami komoly áldozatot kell hozni, csak akkor van jogom arra, hogy feltöltődjek. Csak akkor van jogom az igényeimet kielégíteni, vagy magamról gondoskodni, ha ezért valami hatalmas árat fizetek, vagy ezzel is másokat szolgálok.

Például felöltözhetek szépen, a lehányt melegítőalsó helyett húzhatok csinos szoknyát és kisminkelhetem magam, de ezt persze csak azért teszem, mert elvárják a munkahelyen (tehát nem magam miatt): csak ez az egy dolog indokolhatja, hogy az öltözködésre és sminkelése mertem időt fordítani a gyerekgondozási és háztartási feladataim helyett. Egészségesen étkezhetek, de csak azért, mert beteg lettem. lettem. Ez már feljogosít arra, hogy önmagamról gondoskodjam.

A női fórumokon átsüt a bűntudat, kihallatszik a mentegetődés valahányszor valaki segítséghez folyamodik. De miért? És sokszor tapasztalom, hogy az áldozathozatalba belefásult anyák húzzák le a másra vágyókat talán irigységből, lelkifurdalást generálva, ítélkezve. Néha ez a nyomasztó közeg a családtagoktól jön, ami még borzasztóbb, és az én szememben felér egyfajta lelki bántalmazással, ami személyiségdeformáló.

Kinek akarunk bizonyítani?

Tényleg ki kell várni a testi-lelki szétesést? A depressziót? A társunk elidegenedését? A baráti kapcsolataink leépülését? Az anyagi függést? A lehetőségeink beszűkülését? Kinek a kedvéért csináljuk ezt? Kinek akarunk bizonyítani? Nem hiszem, hogy ez a sok áldozat valóban annyira jót tenne a gyerekeinknek. Sőt, éppen az ellenkezőjét gondolom. Az pedig egyenesen elrémít, hogy ezt a modellt látják otthon a gyerekeink. Vajon milyen nő válik abból a kislányból, aki ezt látja otthon? És azok a fiúk, akik ilyennek látják az anyukájukat, milyen partnerek és apák lesznek majd?

Az első lépés a belső engedély megadása

Hogy lehet leállítani ezt a mókuskereket, ezt a beszippantó, és lefelé húzó örvényt, amit az áldozat-szerep jelent? Az első lépés az engedély megadása arra, hogy valaki jól érezhesse magát. Csak úgy. Mindenféle kompenzáció nélkül. Ezeknek a legelső önmagunknak adott engedélyeknek a forrása és segítője lehet egy olyan támogató női csoport, ahol mindenki hasonlóképpen gondolkodik, tehát lehet ezekről az igényekről tabuk nélkül beszélni, és nyomon lehet kísérni mások szívmelengető, erőt adó példáit. Nagy segítség, ha a családban vagy a baráti körben van pozitív női példa az öngondoskodásra. És rengeteget számít egy támogató társ, aki nem csak szóban, hanem tettekkel is segíti a párját – és önmagát is – kilépni abból a torz családmodellből, ahol a férfié a pénzkeresés feladata és felelőssége, a nőé pedig a „családi tűzhely” és a háztartás menedzselése.

Paizs Dóra megoldásközpontú coach, tréner, szervezetfejlesztő. Kisgyerekes anyaként megalapította az Anyacsavar blogot, amelynek fő célja minél többféle mintát, megoldást, helyzetet és megküzdési stratégiát bemutatni a női szerepek összehangolására.