Gecse Attila már több évtizede kísér életük végéhez közeledő embereket és családjukat. Egy lelkész mindig sok halálesettel találkozik munkája kapcsán, de ő kórházi lelkészként ennél is többet vállal. A rendszerváltás idején Polcz Alaine gyászképzésén vett részt, 2013 óta pedig a Lélekmadár Tábor gyászterapeutája. 

Miért nehéz elfogadnunk az elmúlást?

Mert a normál életben csak nagyon felszínesen találkozunk vele. Ha az élet nem kényszerít rá minket, nem akarunk és nem is kell vele szembenézni. Sokszor nagyon távolinak tűnik, mintha csak másokat érintene. Régen a temető a templom mellett volt a falu közepén, ma már inkább a városok szélére kerül, messzire tőlünk, hogy lehetőség szerint ne is lássuk. Nem tudjuk magunkhoz közel engedni a fájdalmat, és nem is tudunk mit kezdeni vele.

Miért és mikor kezdtél a gyásszal foglalkozni?

A rendszerváltás idején teológus hallgatóként a debreceni gyerekonkológián kezdtem beteg gyerekeket és családjukat kísérni. A daganatos megbetegedés a mai napig életet veszélyeztető betegség, és bár az elmúlt közel harminc évben sokat javult a túlélési arány, ma is vannak, akiket elveszítünk a harcban. Sok gyerekkel, sok családdal beszélgettem, így ott tanultam meg, hogy megértéssel kell fordulnom afelé is, aki búcsúzik, és afelé is, aki itt marad.

Abban az időben Polcz Alaine a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán végezte áldásos munkáját pszichológusként a daganatos beteg gyermekek mellett. Nem csak a gyászképzésén vehettem részt, de közvetlenebb, személyesebb kapcsolatot tudtam vele kialakítani. A ’90-es évek közepén 19 társammal egy osztrák hospice képzésen vettünk részt, ahol szintén sokat tanultam arról, hogyan lehet életük végéhez közeledő embereket kísérni.

Mit szeretsz leginkább a munkádban?

Talán azt, ami az egyik legnagyobb nehézség is: hogy az élet mélységeit érintő kérdésekkel találkozom minden nap. Sokat kaptam az elmenőktől, arról tanítottak, hogyan maradjak ember, segítő, felebarát. Ugyanakkor a munkám nem mérhető a siker mércéivel, sem külsőségekkel. A találkozásnak tudok örülni, az együtt töltött időnek, hogy együtt tudtunk haladni egy úton, ami ajándék volt, még ha rövid is. A gyászolóknak is ezt a szemléletet igyekszem átadni.

Szeretem ezt a kifejezést, hogy útitársakká válunk. Hol szegődünk egymás mellé? Egy nyaraláson, a repülőn, vagy a buszon munkába menet? És hogyan vagyunk jelen az utazáson? A tekintetünkkel, a mosolyunkkal, egy öleléssel többet tudunk adni, mint gondolnánk. Fontos, hogy az életük végét járó embereket méltósággal kísérjük, hiszen olyan sok mindent veszítünk el akkor: az önállóságunkat, a szabadságunkat, és végtelenül törékennyé válunk. Ezek azok a helyzetek, amikor nem lehet okoskodni, nem lehet túlkiabálni a másikat. Csak csöndben ballagunk egymás mellett. Hasonló dolgokat élek meg, amikor gyászolókkal beszélgetek.

2013, a Lélekmadár Tábor indulása óta nem hagytál ki egy ciklust sem. Te hogy látod, mit tud nyújtani a gyászoló családtagoknak a Lélekmadár Tábor?

A Lélekmadár Táborban a családoknak lehetőségük van újra egymásra találni, és felismerhetik: nincsenek egyedül a fájdalmukban. Megyünk együtt egy úton egy éven keresztül – az önkéntesekkel együtt –, és olyan helyet teremtünk számukra, ahol nem kell színészkedniük, levethetik az ezerféle álarcot, amit az élet kényszerít rájuk, és önmaguk lehetnek. Nincsenek elvárásaink feléjük, úgy lehetnek nálunk, ahogy nekik jólesik. Gyakran fogalmazzák meg táborozóink, hogy bárcsak a mindennapokban is úgy lehetne élni, mint a táborban.

A Lélekmadár Tábor is önkéntesek segítségével zajlik. Szerinted kiből lehet jó segítő?

Talán a segítő legfontosabb tulajdonsága, hogy tud tükörbe nézni, és meg akarja ismerni önmagát. Hogy kész, mer és tud változni. A fájdalmat, a kudarcait, a csalódásait közel tudja engedni önmagához, és ezekből építkezni is tud. Nem kell sikeres embernek lenni, csak olyannak, aki emberileg gazdagodni, növekedni szeretne. A Bátor Tábor arra tanít, hogy ember légy és ember maradj.

Milyen szakmai tevékenységgel támogatjátok a Lélekmadár családok veszteség feldolgozását?

Hárman felelünk a gyászfeldolgozó rituálékért, foglalkozásokért, két pszichológus a társam ebben. Külön foglalkozunk minden korosztállyal, az önkéntesek pedig a Bátor Táborban megszokott élményterápia megvalósulásáért felelnek.

Azt szoktuk mondani, hogy mi egy svédasztalt tárunk a családok elé, amiről bármit elvehetnek, ami jólesik nekik, akár többször is, és mindezt úgy, hogy senki nem fogja megtudni, hogy mit vettek onnan el. A különböző rituáléink és programjaink során lehetőséget teremtünk, hogy legmélyebb érzéseikről, érzelmeikről, gondolataikról beszéljenek. És az is rendben van, ha erre nem vágynak.

Nálunk nem kell magyarázkodni, hiszen mindenki érti, ha valaki nem tud befejezni egy mondatot, de még az is lehet, hogy mi be tudjuk fejezni helyette. Azt szoktuk mondani, úgy képzeljék el a gyászukat, mint egy követ a zsebükben, amit nem tudnak onnan kivenni, és mindig húzni fogja a vállukat.

De mi azt szeretnénk megmutatni nekik, hogy ezzel a súllyal lehet együtt élni, arra próbáljuk rávezetni őket, hogy lássák meg a rájuk váró feladatokat, a társukat, az életben maradt gyerekeket. Hiszen ők itt maradtak egymásnak.

Milyen a tábor hangulata?

A hullámzás és a nagyfokú biztonság a két első szó, ami eszembe jut. A táborban, ha azt érzed, zuhansz, biztosan lesz, aki utánad nyúl, elkap. Nagy mélységeket és magasságokat lehet nálunk megélni. Lehet, hogy a leendő résztvevők nem tudják, hova jönnek, de mi ígérjük, ott leszünk mellettük, és soha nem lesznek egyedül.

Melyik a kedvenc részed a táborból?

Ez talán furán hangozhat, de nagyon szeretem, amikor elmennek a családok, és csend ül a táborra. Szeretem a közös emlékezések közül, amikor lufit engedünk közösen, és csak bámulunk felfelé. Azt hiszem, azokat a pillanatokat szeretem legjobban, amikor nem a szónak, hanem a csöndnek és a figyelemnek van helye.